Eljött ez a nap is, amikor életünkben először úgy vágtunk neki az ovitúrának, hogy most már két gyerek marad, és egy jön haza…

Tegnap mindent összepakoltam, gyakorlatilag a fél házat, pedig hát mindenből csak alig kellett (részletek itt).

Reggel a telefon pittyegésére ébredtem, és megpróbáltam szépen, sorban, rendben elkészülni mindennel. Jutott idő reggelire, sőt, még hajmosásra is (előbbi a fiúknak, utóbbi nekem).

Indulás előtt még volt egy kis alkudozás, meg kergetőzés, de 8 előtt pár perccel sikerült mindenkit kipaterolni a lakásból.

Az ovi a felújítás ellenére igen összeszedetten működött, úgyhogy pikkpakk leadtam Dömét (negyedóra…), aki persze az átöltözésnél már hangosan zokogott, hogy “légyszi, hadd menjek veled, légyszi, hadd ne maradjak itt!”, én meg féltem, hogy ez majd jól megalapozza Berci hangulatát is, de nem, ő csak csöndben szemlélődött.

Aztán felmentünk a Süni csoportba is, ahol egy számomra ismeretlen (mint megtudtam, Márti néni) óvónénivel beszéltem Berci bekakilós szokásáról. Végül úgy döntött, hogy próbáljuk meg, aztán meglátjuk.

Megmutattam a wc-t is, ki is próbálta (csak pisilt, pedig már láttam rajta, hogy guggolgat ide-oda), aztán míg én húztam az időt, meg bepakoltam a szekrényébe, meg átadtam a babákat, megkérdezte: “bemehetek már?!”

Hát banyek, be!

Úgyhogy Berci egy ölelés és egy puszi után besétált a csoportszobába, egymaga (de azért meg volt szeppenve), nekem meg azt mondta az óvónő, akkor menjek.

Eljöttem. Nem sírtam. Á, dehogy!

Azóta kaptam egy sms-t Erika nénitől, Dömével sincs semmi baj. Már akkor sem sírt egyébként, amikor becsukódott utánam az ajtó.

És most itt ülök a tökéletesen csöndes lakásban, ölemben egy alvó Hubával, és nagyon, nagyon szorítok a fiúkért!

 

Update: minden rendben volt, Berci egy édes gyerek (mondták! :D), és szólt délben, hogy neki nagggggggggggyon kell kakálnia :))) Holnap is akarnak menni! 🙂